Kevés olyan popalbum vagy egyáltalán művészeti alkotás létezik, amely olyan óriási, idő- és térbeli ugrást tudna átadni a közönségnek, mint ahogy azt Michael Jackson Thriller című albuma tette 1982-ben. Arról beszélni, milyen hatással volt az album a gyereksztárból igazi R&B-éllovassá vált művész karrierének ívelésére, leegyszerűsítőnek tűnik. Ha csak a rekordokat döntögető eladási sikereket említjük, az nem mutatja meg eléggé az album kreatív nagyságát. Valójában a lemez nem kevesebbet tett, mint definiálta a modern pop kasszasiker fogalmát és újradefiniálta a zene irányát és hatáskörét.
A történelmi kontextus nélkül elemezni a Thriller című albumot nem egyszerű feladat, de már önmagában az is üdítő élmény, ha egyszerű állásfoglalásként hallgatjuk. A kilenc eredeti zeneszámból hét felkerült a kislemezek Top 10-es listájára, maga a lemez pedig a valaha volt egyik legtöbbet eladott albummá vált. Ám még fontosabb, hogy Jackson és producere, Quincy Jones hogyan formálta az énekes szenvedélyét komplex és magával ragadóan előadott popfunkká.
Az album nyitószáma, a Wanna Be Startin' Somethin legvadabb, legmenőbb formájában mutatja be Jacksont, épp onnan folytatva, ahol az 1979-es Off the Wall végződött – alátámasztva kötődését az R&B-hez. De a Paul McCartney közreműködésével készített, azonnal slágerré váló The Girl Is Mine popjától egészen az Eddie Van Halennel alkotott Beat It ütős tüzéig, az egyik műfajból a másikba ugráló Jackson felnyitotta a zeneipar – és a globális közönség – szemét és fülét, megmutatva, hogyan lehet hallani, látni és érezni a zenét, ha kicsit elmaszatoljuk azokat a régi vonalakat. A Billie Jean egy lebilincselő pszichológiai tanulmány a paranoiáról és az üldözési mániáról, amit már akkoriban érzett – és mégis ügyesen fenntartja a misztikus légkört, ami a mindenütt jelenlévő, globális popszupersztárt övezi.