Második sírhant

DARYNDA JONES

MÁSODIK SÍRHANT

ATHENAEUM

ATHENAEUM

Budapest

Copyright © 2011 by Darynda Jones

Hungarian translation © Varga Krisztina, 2014

ISBN 978-963-293-332-0

elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

A legeslegcukibb Jones fiúknak,

Dannynek, Jerrdannek és Casey-nek.

Ti vagytok az életem értelme, srácok!

ELSŐ FEJEZET

Hmm… a halál angyala? Meg kell dögleni érte…

A HALÁL ELSŐRENDŰ ÉS -RANGÚ ANGYALA,

CHARLOTTE JEAN DAVIDSON ÁLTAL HORDOTT PÓLÓKON

GYAKORTA FELTŰNŐ, SZELLEMES FELIRAT

– Charley, gyerünk, kelj már fel!

Hegyes körmökben végződő ujjak bökdösték a vállamat, és tulajdonosuk minden tőle telhetőt elkövetett, hogy ily módon eloszlassa az álom ködét, amelyben épp lubickoltam. Olyan erősen rázott, ami elég lett volna akár ahhoz is, hogy egy kisebb földrengést okozzon Oklahomában; ez már csak azért sem kis dolog, mert Új-Mexikóban lakom. Oklahomától, mondhatni, messze.

Zaklatóm hangszínét és kifejezésmódját megfigyelve, holtbiztos voltam benne, hogy az illető nem más, mint a legjobb barátnőm, Cookie. Bosszús sóhajjal nyugtáztam, hogy nem harcolhatok a tény ellen, mely szerint az életemben a zaklatás éppúgy, mint a mások felől érkező elvárások, központi szerepet játszanak. Leginkább az elvárások… Valószínűleg azért, mert a Mars innenső oldalán én vagyok a halál egyetlen angyala, az egyetlen portál, amely a másik dimenzióba vezet, és amelyen keresztül a holtak lelkei az ő világukba távozhatnak. Legalábbis azok a lelkek, akik a halál beálltát követően nem azonnal mennek át a másik dimenzióba, hanem ilyen-olyan oknál fogva még elidőznek egy darabig a Földön. Nem semmi népség, egyébként… Tekintettel arra, hogy a halál angyalának születtem, nem volt olyan időszaka az életemnek, amikor nem kopogtattak holtak lelkei az ajtómon – mármint, ugye, átvitt értelemben, mert lássuk be, a holtak relatíve ritkán kopogtatnak. Szóval, jönnek a lelkek és a segítségemet kérik, hogy valamilyen függőben maradt ügyüket elintézzem. Megjegyzem, döbbenetesen magasra rúg azon lelkek száma, akik elfelejtették elzárni a gázt.

Azok, akik elérkezettnek látják az időt, hogy rajtam, azaz a portálon keresztül átmenjenek a másik dimenzióba, általában úgy vélekednek, hogy már elég időt töltöttek a Földön. Ekkor jön a képbe a halál angyala. Vagyis én.

Az eltávozottak lelkei a földkerekség bármely pontjáról látnak engem, és rajtam keresztül jutnak át a túlvilágra. Azt mondják, olyan vagyok, mint egy elképesztően ragyogó irányfény, és úgy világítok, mintha ezernyi nap tüze égne bennem – megjegyzem, ez nem lehet túl nagy élmény egy olyan lélek számára, aki halála előtt megitta azt a bizonyos egy pohárral több Martinit, és ennek következtében macskajajtól gyötörtetve vonul át a másik dimenzióba.

Charlotte Davidson vagyok, magánnyomozó, rendőrségi tanácsadó, és mindent egybevetve, kőkemény, vagány csajszi. Pontosabban kőkemény lennék, ha rendesen látogattam volna azokat a bizonyos harcművészeti órákat. Persze csak azokon vettem részt, ahol azt tanították meg, hogyan lehet egy papírlap segítségével megölni az ellenfelet. És persze nem hagyhatjuk ki a felsorolásból azt sem, hogy a halál angyalaként tevékenykedem. El kell ismernem, hogy a halál angyalának lenni egyáltalán nem rossz dolog. Vannak barátaim, akikért ölni is tudnék – néhányan az élők sorába tartoznak, másokról mindez nem mondható el. És persze itt a családom, amelynek tagjai közt akad olyan, akinek a létéért hálás vagyok a sorsnak – ám ez nem mindenkiről mondható el. Na és az a bizonyos kapcsolatom... Belehabarodtam a világegyetem legerősebb, leghatalmasabb lényébe, Reyes Alexander Farrow-ba, aki félig ember, félig pedig a Sátán szupermodell alkatú fia.

Így tehát a halál angyalaként, hogy úgy mondjam, egy nyelvet beszélek a holtak szellemével; igaz, az időzítéshez való érzékük finoman szólva hagy némi kívánnivalót maga után, de ezen simán túl tudok lépni. Azonban az, hogy az éjszaka kellős közepén felébreszt egy nagyon is élő, lélegző teremtmény, akinek mellesleg olyan élesek a körmei, hogy akár késként is megállnák a helyüket, nos, az már igazán több a soknál.

Odacsaptam a kezére, mint a fiúk szoktak akkor, ha verekedő lányokat szeretnének szétválasztani, majd hadonászni kezdtem, hátha leszerelhetem. Cookie azonban fogta magát és kutakodni kezdett a ruhásszekrényemben. Nyilván már középiskolás korában is szembesülnie kellett azzal, hogy többekben kellemes gondolatként merül fel, ha esetleg záros időn belül kinyiffan. A legszívesebben lesújtó pillantásokat vetettem volna rá, de képtelen voltam még arra is, hogy legalább résnyire nyissam a szemem. A bántó fény még a csukott szemhéjamon is átszűrődött. Eljött az ideje, hogy átgondoljam, vajon megfelelő teljesítményű izzókkal szereltem-e föl a lakásban a világítótesteket.

– Charley…

Na, már megint. Hm, lehet, hogy tényleg meghaltam. Lehet, hogy a halál horgára akadtam, és tehetetlenül sodródom a fény felé épp, mint a filmekben.

– …nem hülyéskedek…

Nem mondhatnám, hogy úgy éreztem, mintha lebegnék. De azt tapasztalatból tudtam, hogy nem szabad alábecsülni a halált sem az időzítés, sem pedig a kellemetlenségek szempontjából.

– …most már tényleg kelj fel!

Összeszorítottam a fogam és minden erőmmel arra összpontosítottam, hogy láthatatlan kötelékekkel a Földhöz láncoljam magam. Nem szabad… bemennem… a fénybe.

– Figyelsz egyáltalán?

Cookie hangja most tompult kissé. Na persze, éppen a személyes holmim között kotorászott. Hatalmas szerencséje, hogy a harcias ösztön nem éledt fel bennem, különben úgy billentettem volna fenékbe, hogy csak na. És most törölgethetné a vérző orrát. És nyalogathatná a sebeit. És tele lenne zúzódásokkal. És nyöszörögne fájdalmában. És vonaglana…

– Charley, az ég szerelmére!

A sötétség hirtelen elborított: egy ruhadarab landolt az arcom kellős közepén. Nos, Cookie részéről ez igazán nem nevezhető helyénvaló gesztusnak.

– Én mondom, hogy az ég szerelmére! – motyogtam fátyolos hangon, és igyekeztem megszabadulni a fejemre dobált ruhahalmaztól. – Mi a nyavalyát csinálsz?

– Felöltöztetlek.

– Már fel vagyok öltözve, méghozzá épp a napszaknak megfelelően – mondtam, és az éjjeliszekrényemen álló óra digitális kijelzőjére pillantottam. – Nem több, nem kevesebb, mint hajnali két óra van. Kettő. Hajnali kettő. Te most ezt komolyan gondolod?

– Komolyan – azzal megint elhajított valamit. Hogy mire célzott, nem tudom, de az biztos, hogy eltalálta az olvasólámpámat, ami ennek következtében egy remek szaltót mutatott be. A lámpaernyő pedig a lábamon landolt.

– Vedd föl!

– A lámpaernyőt?

Cookie azonban már el is tűnt. Ez az egész valahogy nagyon furcsának tűnt. Kirohant az ajtón, és nyomában csak a baljós csend maradt. Az a fajta csend, amelyben az ember azt érzi, hogy a szemhéja elnehezül, a légzése egyenletessé válik, mélyül, és egyre nyugodtabb lesz…

– Charley!

Cookie rikácsolása a frászt hozta rám. Ijedtemben felugrottam, és majdnem kiestem az ágyból. Atyám, ennek a nőnek aztán van szusz a tüdejében! Ezúttal a folyosó túloldaláról, a saját lakásából rikoltozott.

– Hékás, még a halottakat is felébreszted! – kiáltottam vissza. Hajnali kettőkor igazán nem lett volna kedvemre, hogy holtakkal vacakoljak. Nem hiszem, hogy ezért bárki is hibáztathatna.

– Még ennél is többre leszek képes, ha nem mozdítod meg a segged és kászálódsz ki végre az ágyadból!

Ahhoz képest, hogy Cookie a legjobb barátom, a szomszédom és a veszettül olcsó recepciósom is egy személyben, meglehetősen rámenős és nyomulós formáját hozta ma hajnalban. Mindketten három évvel ezelőtt költöztünk ide, egymással szembe, egyikünk a folyosó egyik, másikunk pedig a másik oldalára. Épp akkor jöttem el a Békehadtesttől, ő pedig épp akkor vált el egyetlen gyermekének apjától. Ahogy találkoztunk, rögtön úgy éreztük, mintha mindig is ismertük volna egymást. Amikor megnyitottam a magánnyomozó-irodámat, Cookie felajánlotta, hogy felveszi a telefonokat, amíg nem találok valakit, akit teljes munkaidőben tudok alkalmazni. A többi már történelem. Azóta is a rabszolgám.

Megnéztem a ruhákat, amelyeket széthajigált a hálószobámban, és csodálkozva vettem fel egy pár darabot a földről.

– Nyuszis papucs és bőr miniszoknya? – kiáltottam át neki. – Együtt a kettő? Sajátos összeállítás…

Csípőre tett kézzel rohant vissza a szobába. Rövid haja a szélrózsa minden irányába meredezett – kivéve lefelé –, és úgy bámult rám, mint a mostohaanyám szokott, amikor a nácik karlendítéses üdvözlésével köszöntöm. Valahogy nem jött be neki, amikor rámutattam azon jellemvonásaira, amelyek Hitlerével minden további nélkül párhuzamba állíthatók.

Bosszúsan fújtam egyet.

– Valami buliba készülünk, ahol mindenki kitömött állatnak öltözik be? Csak azért, mert az ilyesfajta alakoktól totál kikészülök.

Észrevett egy tréningnadrágot, és egy pólóval együtt felém hajította. A pólón a következő felirat díszelgett: Hmm… a halál angyala? Meg kell dögleni érte… Majd megint kirohant.

– Akkor ezt most vegyem nemnek? – kérdeztem a nagy semmitől.

Drámai mozdulattal lelöktem magamról a nyuszis takarómat és kikászálódtam az ágyból. Igyekeztem belebújni a mackónadrágba – úgy, ahogy az az ember teszi, akit hajnali kettőkor zavarnak ki a jó meleg ágyból –, majd felvettem az egyik csipkés push-up melltartómat, ami mostanában nagy kedvencem. A melleimnek minden lehetséges támogatásra szükségük volt. És meg is érdemelték.

Észrevettem, hogy Cookie megint visszajött. Igyekeztem felvenni a melltartómat, és kérdőn néztem rá.

– Dupla D-s a méreted? – kérdezte, miközben kirázta a pólót, és a fejemet átszuszakolta a nyílásán. Majd a kezembe nyomta a dzsekimet, ami a középiskolás éveim óta nem volt rajtam, felmarkolt egy pár házi papucsot, és a karomnál fogva kivonszolt a szobából.

Cookie olyan volt, mint narancslé a fehér bugyin; lehet kínos vagy vicces, attól függően, hogy épp kin van az a bizonyos bugyi. Beleugrottam a nyuszis papucsba, miközben már vonszolt is lefelé a lépcsőn. Amikor a dzsekinél tartottam, már tuszkolt is kifelé a ház kapuján. A tiltakozásom, amely „Várj!, „Aú! és „Basszus!" felkiáltások formájában öltött testet, egy fabatkát sem ért. Végül lazított valamennyit a szorításán, amikor megkérdeztem:

– Mondd, te pengéket hordasz a körmeid helyén?

A csípős hideg körülölelt bennünket, miközben Cookie kocsijához igyekeztünk. Egy hét telt el azóta, hogy megoldottam egy rejtélyes bűnesetet, ami egyébként Albuquerque történetében az egyik legnagyobb port felverő ügy volt. Három ügyvédet gyilkoltak meg egy embercsempész banda ügyletei kapcsán, és bevallom, nagyon élveztem a vihar utáni csendet. Azonban minden jel arra utalt, hogy a pihenésnek ezennel befellegzett.

Komolyan megpróbáltam viccesnek látni Cookie viselkedését, pontosabban azt, hogy számomra ismeretlen okból vállalhatatlanul bánik velem. Akkor szakadt el nálam a cérna, amikor azon igyekezett, hogy betuszkoljon a Taurusa csomagtartójába. Két probléma is felmerült a művelettel kapcsolatban: először is, a hajam beakadt a zármechanizmusba, másodszor pedig, a csomagtér – hogy úgy mondjam – foglalt volt, ugyanis egy halott szelleme uralta a teret; sejtelmes alakja a félhomályban tompán fénylett. Megfordult a fejemben, hogy említést teszek Cookie-nak a férfiról. Elmondom kerek perec, hogy a csomagtartóban egy halott lapít, de aztán meggondoltam magam. Már eleve olyan furcsán viselkedett, hogy kár lett volna még bedobnom a „halott pasas mint potyautas" sztorit. Hála az égnek, Cookie nem látta a halottak szellemét. Ám arról szó sem lehetett, hogy egy légtérben utazzak egy kísértettel, méghozzá a kocsi csomagterében.

– Várj csak! – mondtam, és időt kérve feltartottam az egyik kezem, miközben a másikkal egy hosszú gesztenyebarna hajtincset igyekeztem kiszabadítani a csomagtartó zárszerkezetéből.

– Nem feledkeztél el valakiről?

Cookie megtorpant és zavartan nézett rám. Nagyon vicces volt.

Még nem vagyok anya, de megítélésem szerint valószínűtlen, hogy az ember elfeledkezik valamiről, pontosabban valakiről, aki harminchét órán át tartó, szinte elviselhetetlen fájdalmat okozott neki, miközben a combjai közül a napvilágra jött. Arra gondoltam, segítek egy kicsit Cookie-nak:

– A-val kezdődik, és mmmber-rel végződik…

Cookie pislogott, és egy pillanatra elgondolkodott.

Tettem még egy kísérletet:

– A méhed gyümölcse…

– Ja, Amber az apjánál van. Mássz be a csomagtartóba!

Lesimítottam kissé megviselt frizurámat és alaposan szemügyre vettem a csomagtartó belsejét. Úgy láttam, a pasas életében hajléktalan lehetett. Magzatpózban kuporgott és ügyet sem vetett egyikünkre sem. Fölé tornyosulva bámultuk. Azt furcsállottam igazán, hogy ugyebár – ha minden igaz – én szikrázóan fénylek, világítok, mint ezer nap, meg minden, így a jelenlétem minimum egy elismerő biccentést kellett volna, hogy kiváltson belőle. Ám ő a füle botját sem mozdította. Semmi. Nulla. Zéró reakció. Bosszankodtam az egész halál angyala-dolog miatt. Mindenképp szert kell tennem egy kaszára – akár a föld alól is.

– Nem fog menni – mondtam, és igyekeztem felidézni magamban, hol is lehet kerti szerszámot kapni. – És azt elárulod, hová megyünk hajnali kettőkor, úgy, hogy nekem a kocsid csomagtartójában kell utaznom?

Cookie átnyúlt a halott fickón egy takaróért, és lecsukta a csomagtartó fedelét.

– Jó, akkor ülj be hátra, de húzd le a fejed és bújj be a takaró alá.

– Cookie – mondtam, és határozottan megragadtam a vállát, hogy némiképp visszavegyen a lendületből –, mi folyik itt?

Aztán megpillantottam őket. Mármint a könnyeket Cookie kék szemében. Csak két dolog tudta Cookie-t megríkatni: a Humphrey Bogart-filmek, és az, ha valaki hozzá közel állóval történt valami. Egyre gyorsabban vette a levegőt, láthatóan pánikolt, és úgy körbelengte a félelem, mint tavat a köd.

Most, hogy végre rám figyelt, megint feltettem a kérdést:

– Mi folyik itt?

Egy szaggatott sóhajt követően válaszolt:

– A barátnőm, Mimi öt nappal ezelőtt eltűnt.

Leesett az állam.

– És ezt csak most mondod?

– Én is csak most tudtam meg – mondta, és remegni kezdett az ajka. Ezt látván összeszorult a gyomrom. Nagyon rossz látni, hogy a barátnőm szenved.

– Szállj be – mondtam neki szelíden. Elvettem tőle a kulcsokat és a vezetőülésbe csüccsentem, ő pedig megkerülte a kocsit és beült mellém. – Most pedig mondd el, mi történt.

Mielőtt hozzákezdett volna, Cookie becsukta az ajtót, és megtörölgette a szemét.

– Mimi felhívott a múlt héten. Nagyon rémültnek tűnt, és mindenfélét kérdezett veled kapcsolatban.

– Velem kapcsolatban? – kérdeztem meglepetten.

– Arra volt kíváncsi, hogy tudnál-e neki segíteni abban, hogy… eltűnjön.

Mi tagadás, ez nagyon, de nagyon rossz hír. Mégpedig a lehető legrosszabb fajtából. Sőt, ROSSZ, csupa nagybetűvel. Összeszorítottam a fogam. A legutóbb, amikor megpróbáltam segíteni valakinek abban, hogy eltűnjön – és ez még csak a múlt héten volt –, a lehető legrosszabbul alakultak a dolgok. Gyászos lett a végeredmény…

– Azt mondtam, hogy bármi is legyen a problémája, te biztosan tudsz neki segíteni.

Kedves, de kissé túlzó megállapítás.

– Miért nem mondtad, hogy felhívott? – kérdeztem.

– Épp egy ügyön dolgoztál a nagybátyáddal, mindenki meg akart ölni, szóval tényleg nagyon nem értél rá.

Ebben volt valami. Mindegyre úgy látszott, hogy meg akarnak ölni. Folyamatosan. Hála az égnek, nem jártak sikerrel. Most akkor ülhetnék itt, holtan…

– Azt mondta, hogy eljön hozzád, és személyesen beszéli meg veled a dolgokat, de nem bukkant fel. Aztán ezt az SMS-t kaptam nemrég – azzal átnyújtotta a telefonját:

Cookie, kérlek, gyere a kávézónkba, amint megkaptad ezt az üzenetet. Egyedül gyere. M.

– Nem is tudtam, hogy eltűnt.

– Cookie, neked van egy kávézód? – kérdeztem.

– Hogyan lehetséges, hogy nem tudtam róla? – Cookie kissé zihált, és mély érzelmekről árulkodott a hangja.

– Várj csak! Honnan veszed, hogy eltűnt?

– Próbáltam hívni a mobilján, amikor láttam az üzenetet, de nem vette fel, így otthon is felhívtam. A férje vette fel a telefont.

– Hát, gondolom, ő azért képben volt.

– Teljesen kiakadt. Tudni akarta, mi folyik itt, hol van a felesége, meg minden, de az üzenet szerint egyedül kellett mennem. Így hát azt mondtam neki, hogy felhívom, amint kiderítek bármit is – Cookie az ajkába harapott. – Hát, mit mondjak, nem volt túl boldog.

– Gondolom. Ha egy nő el akar tűnni, annak alighanem nyomós oka van. És nem mondhatni, hogy széles lenne ezen okok tárháza.

Cookie rám pillantott; láthatóan elgondolkodott, majd vett egy mély levegőt. Olyan mély levegővétel volt, amelyet pár percig tartó szakadatlan köhögés követett. Amikor végre abbahagyta, így szólt:

– Nem, Charley, félreérted. Mimi nagyon jó házasságban él. Warren imádja még a lába nyomát is.

– Biztos vagy te ebben? Úgy értem…

– Abszolút. Ha van bármi is a kapcsolatukban, ami megfogyatkozott, akkor az nem más, mint Warren bankszámlája. Leesne az állad, ha tudnád, mennyi pénzt áldoz Mimire. És persze a srácaikra is.

– Vannak gyerekeik?

– Igen, kettő is – mondta Cookie még csüggedtebben.

Eldöntöttem, hogy nem állok le vitatkozni vele, és nem hozakodom elő a családon belüli bántalmazás tüneteivel addig, amíg nem tudok meg többet erről az egész ügyről.

– Szóval Warrennek fogalma sincs,  hol lehet Mimi?

– Halvány gőze sincs.

– És Mimi nem mondta el neked, hogy miről van szó? Hogy miért akar eltűnni?

– Nem, de nagyon félt valamitől.

– Reméljük, hamarosan választ kapunk a kérdéseinkre – beindítottam a kocsit, és a Csoki és Kávé elnevezésű kávézóhoz hajtottam, amely valójában nem Cookie-é volt, sajnos. Most tényleg! Csoki és kávé? Együtt a kettő? Bárkinek az agyából is pattant ki az ötlet, hogy a kettőt ötvözze, Nobel-díjat érdemelne. Vagy legalábbis egy Reader’s Digest-előfizetést.

Miután megérkeztünk a parkolóba, kerestünk egy sötét sarkot, ahonnan egy pár percig szemmel tudtuk tartani a helyet anélkül, hogy bárki is észrevett volna bennünket. Nem tudtam, hogyan reagál majd Mimi, ha meglát engem is Cookie-val, hiszen direkt kérte, hogy Cookie egyedül menjen. Bár nagyon kevés információm volt az üggyel kapcsolatban, gondolatban készítettem egy listát azokról a személyekről, akiknek érdekében állhatott Mimit kivonni a forgalomból. Mi tagadás, a férje a lista élén állt. Mert ugye, a statisztika tényeken alapul, és a tények makacs dolgok…

– Miért nem vársz meg kint? – kérdezte Cookie, és nyúlt, hogy kinyissa az ajtót.

– Mert van egy halom papírmunka, ami arra vár, hogy valaki nekiálljon és megcsinálja, és mint tudod, nekem nem az erősségem az ilyesmi. Nem akarom megkockáztatni, hogy elveszítselek.

Cookie rám nézett:

– Charley, minden rendben lesz. Nem fognak megtámadni, vagy ilyesmi. Tudod, én nem te vagyok. Nem velem fordul elő, hogy napi rendszerességgel megtámadnak, meg akarnak ölni, meg ilyenek.

– Nos, velem sem naponta fordul elő – mondtam, és igyekeztem sértődött arcot vágni. – De bárki is legyen az, aki elől Mimi menekül, simán elképzelhető, hogy az illetőnek harcias tervei vannak. Veled megyek, és kész. Bocs, csajszi – azzal kiszálltam a kocsiból. Odadobtam neki a kulcsot, amikor ő is kikászálódott. Még egyszer végigpásztáztam a tekintetemmel a szinte üres parkolót, aztán bementünk a kávézóba. Igaz, ami igaz, magabiztos fellépésemet némiképp negatív irányban befolyásolta a nyuszis pacskerom.

– Látod valahol? – kérdeztem. Fogalmam sem volt, hogy néz ki Mimi.

Cookie körülnézett. Mindössze ketten tartózkodtak a kávézóban: egy férfi és egy nő. Persze a hajnali órára való tekintettel nem meglepő, hogy kongott a hely az ürességtől. A férfi fedorát{1} és hosszú viharkabátot viselt; úgy nézett ki, mint egy filmsztár a negyvenes évekből, a nő pedig akár egy éjjeli pillangó egy fárasztó esti műszak után. Egyikük sem a mi emberünk volt, merthogy mindketten az árnyékvilághoz tartoztak már. A férfi azonnal észrevett. A francba a nagy fényességgel, amit árasztok! A nő azonban rám sem hederített.

– Már hogy látnám? – kérdezte Cookie. – Nincs itt a kutya se. Hol lehet? Lehet, hogy túl sokáig vacakoltam. Lehet, hogy nem kellett volna felhívnom a férjét, és rengeteg időt vesztettem azzal is, amíg rávettelek, mozdítsd meg a csontos segged és kászálódj ki végre az ágyból.

– Tessék?

– Jaj, ez annyira iszonyú! Tudom, hogy gáz van. Érzem.

– Cookie, próbálj megnyugodni. De tényleg. Szimatoljunk körbe egy kicsit, mielőtt kihívjuk a nemzeti gárdát, jó?

– Jó. Rendben – a kezét a mellkasára tette, és kényszerítette magát, hogy némiképp lecsillapodjon.

– Jól vagy? – kérdeztem, és mert nem tudtam megállni, hogy ne cukkoljam egy kicsit, hozzátettem: – Vagy hozzak váliumot?

– Nem vagyok jól – mondta. Azt a mélylégzéses technikát igyekezett alkalmazni, amit akkor sajátítottunk el, amikor egy dokumentumfilmet néztünk a víz alatti szülésről. – Okostojás.

Ez nem volt szép.

– Különben is, ha már a seggem került szóba, érdemes lenne alaposabban megvitatnunk az álláspontodat! – Odamentünk a pulthoz. – Csontos? Tényleg az?

A retró hangulatú kávézó berendezése kerek, türkiz színű bárszékekből és a rózsaszín bárpultból állt. A pultos elindult felénk. Az egyenruhája tökéletes összhangban volt a világos türkiz székhuzatokkal.

– Csak, hogy tudd…

– Sziasztok!

Odafordultam a pultoslányhoz, és rámosolyogtam. A kitűzőjén ott díszelgett a neve: NORMA.

– Hozhatok egy kávét, lányok?

Cookie-val egymásra pillantottunk. A kérdés olyan volt, mintha a naptól kérdezte volna meg valaki, hogy ugyan ki akar-e sütni. Leültünk egy-egy bárszékre a pultnál, és egyszerre bólintottunk, mint azok a bólogatós fejű kutyák, amelyeket a bogárhátú Volkswagenek kalaptartóján lehet látni. Az már csak hab volt a tortán, hogy lányoknak szólított bennünket. Ez több mint cuki!

– Akkor szerencsétek van – mondta mosolyogva –, mert én főzöm a legjobb kávét a Rio Grande innenső oldalán.

Ebben a pillanatban beleszerettem. Na jó, csak egy kicsit… Amikor a kávé illata megcsapta az orromat, mindent elkövettem, hogy a nyálelválasztásomat a megfelelő mederben tudjam tartani. Normához fordultam:

– Tulajdonképpen keresünk valakit. Régóta tart a műszakod?

Kitöltötte a kávét és félretette a kiöntőt.

– Uramisten – mondta, és meglepetten pislogott. – Micsoda színe van a szemednek! Ilyet még sosem láttam. Olyan… nem is tudom…

– Aranyszínű – mondtam, egy újabb mosoly kíséretében. – Sokan mondják – tény és való, hogy az aranyszínű szem ritkaságszámba megy. És bizony sokan tesznek rá megjegyzést.

– Szóval?

– Nem, nemrég óta. Ti vagytok az első vendégeim. De a szakács egész este bent van. Lehet, hogy ő tud segíteni. Brad! – kiáltott a hátsó traktus felé a szakácsnak úgy, ahogy csak egy pultos lány tud kiabálni.

Brad kihajolt az átadóablakon, a lány mögött. Egy viharvert, idősebb úriemberre számítottam, olyanra, akire már nagyon ráférne egy borotválkozás. Ehelyett azonban egy srác kukucskált ki az ablakon; nem nézett ki tizenkilenc évesnél idősebbnek, rosszfiúsan csillogott a szeme, és a mosolya önmagában felért egy flörtöléssel, amikor a nála idősebb pincérnőt végigmérte.

– Hívtál? – kérdezte, és nyilván mindent elkövetett, hogy a lehető legszexisebben búgjon a hangja.

Norma a szemét forgatta, és anyáskodó pillantást vetett rá:

– A hölgyek keresnek valakit.

A fiú szeme ezúttal rám vándorolt. Leplezetlen érdeklődéssel nézett.

– Hála az égnek, hogy végre rám találtatok!

Jaj, te jó ég! Igyekeztem visszafojtani egy kuncogást. Ha nevetek, azzal csak bátorítom.

– Láttál egy harmincas nőt – kérdezte Cookie hivatalos hangon –, akinek rövid barna haja és világos bőre van?

Brad jókedvűen felvonta a szemöldökét:

– Nincs olyan este, hogy ne látnék ilyet, drága. Ennél azért több infóra lenne szükségem.

– Van képed róla? – kérdeztem.

Cookie csalódottan magába roskadt.

– Erre nem is gondoltam. Van egy fénykép róla a lakásomban, az biztos. Miért is nem jutott eszembe, hogy magammal hozzam?

– Most el ne kezdd itt nekem ostorozni magad! – Ismét a fiúhoz fordultam: – Megadnád a neved és a telefonszámod? – kérdeztem. – És annak a pultosnak az elérhetőségét is, aki a korábbi műszakban dolgozott? – fordultam Normához.

Oldalt hajtotta a fejét, és habozni látszott.

– Előbb megkérdezem, mit szól hozzá, aranyom.

Normál esetben elővettem volna a hamisítatlan, laminált magánnyomozó-igazolványomat, amit jellemzően arra használtam, hogy felvillantottam, amikor azt akartam, hogy bizonyos emberek nyelve megeredjen. Ám Cookie olyan vehemensen rángatott ki a lakásomból, és főleg olyan gyorsan, hogy nem is jutott eszembe magammal hozni. Nagyon nincs ínyemre, amikor nem tudom elkápráztatni az embereket.

– Én megmondom nektek a pultoslány nevét – mondta Brad, és a szemében gonoszkás szikra villant. – Izzynek hívják. A számát pedig megtaláljátok a férfivécé falán, a második fülkében, épp az alatt a vers alatt, amelyet a zsírosan lógó férfimell tragédiája ihletett.

Nos, úgy néz ki, ennek a csávónak nincs ki az összes kereke…

– Valóban tragikus, ha egy férfi zsíros mellekkel rendelkezik. És ha holnap este visszajövök? Akkor is műszakban leszel?

Széttárta a kezét, mintegy utalva a hely jellegére:

– Ez életem álma, drágám. A világért sem mulasztanék el egyetlen alkalmat sem, hogy itt legyek.

Pár percet arra szántam, hogy alaposan körülnézzek. A kávézó egy forgalmas belvárosi útkereszteződésben volt. Vagyis lehetett, munkaidőben. A régi idők mozijának fedórás sztárja – pontosabban a szelleme – folyamatosan engem bámult, de rá se hederítettem. Most nem volt alkalmas az idő arra, hogy beszélgetésbe elegyedjek egy pasassal, akit egyébként rajtam kívül senki sem lát. Nagyokat kortyoltam a kávéból; Norma nem túlzott, tényleg az egyik legjobb fekete volt, amit valaha ittam.

– Nézzünk körül egy kicsit! – fordultam Cookie-hoz.

Cookie valószínűleg félrenyelte a kávét, és kis híján megfulladt.

– Persze. Erre nem is gondoltam. Mármint, hogy körülnézzünk. Tudtam, hogy nem hiába hozlak magammal – azzal leugrott a bárszékről, és, nos… körülnézett. Minden erőmmel koncentrálnom kellett, nehogy kitörjön belőlem a nevetés.

– Mi lenne, ha a mosdóban kezdenénk, Magnum? – kérdeztem, mielőtt az akaraterőm cserbenhagyott volna.

– Jó – egyezett bele, és határozott léptekkel megindult a raktár felé. Hát jó, tőlem akár ott is kezdhetünk.

Pár perccel később bementünk a női mosdóba. Hála az égnek, Norma csak egy szemöldökfelhúzással nyugtázta, hogy megkezdtük a hely átvizsgálását. Persze valaki biztos fennakad azon, hogy a férfimosdóba is bemegyünk, lévén, hogy az, ugye, az ellenkező nem tagjainak van fenntartva, de Normának ez láthatóan nem jelentett problémát.

A cukortartók feltöltésével foglalatoskodott, és csak a szeme sarkából figyelte a ténykedésünket. Miután alaposan megvizsgáltuk a helyszínt, kiderítettük, hogy Elvis nincs az épületben. És Cookie barátnője, Mimi sem.

– Miért nincs itt? – kérdezte Cookie. – Mit gondolsz, mi történhetett?

Megint kezdett úrrá lenni rajta a pánik.

– Nézd csak azt a szöveget a falon!

– Nem látom – felelte Cookie, immár teljes pánik-üzemmódban.

– Használd a belső hangodat!

– Nem vagyok olyan, mint te. Nem úgy gondolkodom, mint te, és nincsenek olyan képességeim, mint neked – mondta, és közben összevissza hadonászott. – Nem tudok nyomozni! Sem nyíltan, sem titokban. A barátnőm a segítségemet kérte, és még arra sem vagyok képes, hogy utánamenjek, és nem tudok… blablabla.

Azon morfondíroztam, hogy adok neki egy fülest, miközben a női mosdó falán lévő friss irományt tanulmányoztam, de Cookie láthatóan nagyon belemelegedett a műsorszámába, és nem akartam megzavarni.

A következő pillanatban egyébként is magától abbahagyta, és végre ő is felnézett a falra.

– Ó – mondta zavartan –, tehát szó szerint értetted.

– Tudod, ki az a Janelle York? – kérdeztem.

Ez a név túlságosan is szép írással virított a falon ahhoz, hogy egy tizenéves készítette volna azzal a szándékkal, hogy megrongálja a köztulajdont. A név alatt a következő felirat szerepelt, ugyanabban a stílusban írva: HANA L2-S3-R27. Nyilvánvalóan nem graffiti volt, hanem… egy üzenet. Letéptem egy papírtörölköző-darabot, és kértem Cookie-tól egy tollat, hogy leírjam az információt.

– Nem ismerek Janelle nevű nőt – mondta. – Gondolod, hogy Mimi írta?

Belenéztem a szemetesbe, és kivettem belőle egy nemrég feltépett alkoholosfilc-csomagolást.

– Azt mondanám, hogy több mint valószínű.

– De miért mondta, hogy találkozzunk itt, amikor csak egy üzenetet hagyott a falon? Miért nem írta meg simán SMS-ben?

– Nem tudom, drágám – mondtam, majd kézbe vettem még egy papírtörlőt, és átkutattam a szemetest, de ezúttal semmi érdemlegeset nem találtam. – Szerintem az eredeti szándéka szerint itt maradt volna, de valami, vagy valaki arra késztette, hogy megváltoztassa a tervét.

– Atyaég! És akkor most mit csináljunk? – kérdezte Cookie, és láttam, hogy a pánik megint a hatalmába fogja keríteni. – Most akkor mit csináljunk?!

– Először is – feleltem, miközben kezet mostam –, abbahagyjuk önmagunk ismételgetését. Mert ha nem, akkor bizony fel kell készülnünk rá, hogy mulatság tárgyává válunk.

– Jó – bólintott egyetértően. – Rendben.

– Másodszor pedig: igyekszel mindent kideríteni arról a cégről, ahol Mimi dolgozik. Mindent, amit csak tudsz. A tulajdonosokról, a főnökségről, az ügyvezető igazgatóról. Megszerzed az épület tervrajzát… biztos, ami biztos alapon. És utánanézel ennek a személynek – mondtam, és a hátam mögé mutattam, a falon pompázó névre.

Cookie elgondolkodva meredt a padlóra, és szinte láttam, ahogy forognak a fejében a kerekek, és a gondolatai ezer és egy irányba szaladnak szerte, miközben a táskáját a vállára vetette.

– Felhívom Bob bácsit, amikor bent lesz az irodában, és kiderítem, kit bíztak meg Mimi ügyével – Bob bácsi a papám testvére, és az albuquerque-i rendőrség nyomozója, épp, mint a papám volt. A vele való együttműködésem – mint rendőrségi tanácsadó – képezi a bevételem nagy részét. Számos ügyet megoldottam már a bácsinak, éppúgy, mint annak idején a papámnak is. Játszi könnyedséggel felderíthetőek a bűnügyek, ha az ember meg tudja kérdezni a holtakat, ugyan ki intézte el őket.

– Nem vagyok biztos benne, ki foglalkozik az eltűnt személyek ügyeivel az őrsön. És beszélnem kell még Mimi férjével is. Hogy is hívják?

– Warren – mondta, és kijött utánam a mosdóból.

Kifelé menet, gondolatban készítettem egy listát a teendőimről. Kifizettük a kávét, és miközben a kijárat felé tartottunk, Bradre villantottam egy mosolyt. Sajnálattal kellett azonban konstatálnunk a tényt, hogy mégsem megyünk sehová – egy meglehetősen felbőszült fickó, pisztollyal a kezében, visszatessékelt bennünket a kávézóba.Túl szép lett volna, ha egy sima rablótámadás áldozataivá válunk…

Cookie megtorpant mögöttem, és elfúló hangon, döbbenten így szólt:

– Warren!

– Itt van Mimi? – kérdezte Warren. A düh és a félelem eltorzította amúgy rokonszenves vonásait.

Még a legkeményebb zsarunak is inába száll a bátorsága, amikor egy hangtompítóval felszerelt 38-as pisztoly nem megfelelő végén találja magát. Szemmel láthatóan Cookie-t nem áldotta meg az ég annyi józan ésszel sem, mint egy nádi verebet.

– Warren Jacobs! – kiáltott fel, és fejbe kólintotta a pasit.

– Aú! – nyögte ő, és a fejét dörzsölgette. Cookie elvette tőle a fegyvert és a táskájába süllyesztette.

– Meg akarsz ölni valakit?

Warren összébb húzta magát, mint egy kisgyerek, akit megfedd a kedvenc nagynénje.

– Mit csinálsz te itt? – kérdezte Cookie.

– Elmentem a lakásodra, miután felhívtál, aztán követtelek ide, és vártam, hogy Mimi kijöjjön. Amikor nem jött, eldöntöttem, hogy akkor majd én bemegyek.

Elég viharverten nézett ki; látszott rajta, hogy megviselték az elmúlt napok történései, és az aggodalom nyomot hagyott az arcán. Tudtam, hogy annyi köze van a felesége eltűnéséhez, mint nekem. Képes vagyok olvasni az emberek érzéseiben, és az ártatlanság szinte sugárzott róla. Az kétségtelen, hogy valami miatt lelkifurdalástól szenved, de biztos voltam benne, hogy az a bizonyos dolog