Családi album

Hunyady Sándor

CSALÁDI ALBUM

BUDAÖRS, 2019

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-726-0 EPUB

ISBN 978-963-474-727-7 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2019

első kiadás: 1934

a borító Hunyady Sándor (1890 - 1942)

fényképe részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

I.

Kolozsvárott születtem. De már négyesztendős koromban, a millenium évében Pestre kerültünk. Az anyám, Hunyady Margit, a Kolozsvári Nemzeti Színház drámai hősnője volt, amikor jóformán az egész együttest, az igazgatóval, Ditrói Móriccal az élén fölhozták Budapestre. A társulat az újonnan alapított Vígszínház gerince lett.

A Lipót-körúton laktunk. Csúnya házban, amely új volt, de egy csöppet sem modern. Mai eszemmel visszagondolva lakásunkra, látom, milyen építészeti képtelenség, hogy a fürdőszoba és a többi mellékhelyiség a kályhanélküli, jéghideg előszobából nyílt. Egyáltalán az egész ház a polgári szecessziónak szerencsétlen produktuma gyanánt emelkedett a Lipót-körúton, ahonnan nem régiben tűnt el a lóvasút. Meg is kapta már, amit érdemel. A környék többi, modern bérkaszárnya-masztodonjának sorába préselve, olyan összetöpörödve áll három emeletével, mint egy divatból kiment anyóka a kokottok között.

De az én időmben még fiatal volt. Henceghetett az üres telkek környezetében. A Vígszínház körül végtelen puszta területek. Utcák, amelyekben nem volt ház, a deszkapalánk sarkára kellett szögezni az utcajelző pléh-táblát. A Dunapart kiépítetlen. Szemétdombok, fű, homokhegyek, téglarakások mindenfelé. Szédülni kell, milyen herkulesi erővel fejlődött ez a városrész. Milyen életmag volt Budapestben, hova nőhettünk volna, ha a nemzet karrierjét nem állítja meg a háború.

A szalonunk ablakából is rendezetlen telkekre, kerítésekre, apró házak összeragasztott zűrzavarára lehetett látni. Mezítlábas gyerekek játszottak lent az utcán. Vágyakozva néztem őket az ablakból. Fogoly madárfióka a szabad verebeket. Hiába vigyáztak rám, sokszor leszöktem és a kis suhancok közé vegyültem játszani. Ők mezítláb voltak, hát én is levetettem a cipőmet. Emlékszem, milyen bámulva néztek rám a járókelők. Furcsa lehettem mezítláb, csipkegallérosan, bársony blúzban az utcagyerekek közt.

Össze is szidtak mindig. Alighogy eltűntem, jött a szobaleány, vagy a nagymama. Fülön fogtak, vittek vissza a kalickába. Föl kellett húznom a cipőmet.

Sírtam és dühöngtem:

- De nagymama! Miért muszáj nekem cipőbe járni? Látja, hogy mennyien járnak mezítláb!

Nagyanyám szocializmusa egyszerű volt:

- Azok haszontalan, rossz kölykök - mondta szigorúan. És olyan szappantékozló mosakodásokat végzett velem, mintha az emlékét is le akarná dörzsölni rólam az utcai kalandnak.

Nagyanyám! Nem is volt a nagyanyám, csak én szólítottam annak, szokásból, szeretetből, az egyszerűség kedvéért. Az igazi nagyanyám akkor már meghalt, ő annak a testvére volt, egész nevén Vay Miklósné, Balázsházy Zsófia. Ő volt a háztartásunk feje. Lehetett hetvenéves. Magas, csontos, feketeruhás dáma. Mint Dickens klasszikus vénkisasszonya, katonásan pattogó. Félelmes alak messziről. A pápaszeme fenyegetően villogott. De ha levette az ókuláréját, hogy megdörzsölje kifáradt, öreg szemét, a pillantása olyan kék lett és szelíd, mint a nefelejcs.

A hálószobában, édesanyám ágya fölött volt egy nagy, négyszögletű ráma. A rámában üveg alatt megsárgult daguerrotypek, arcképek, levélpapírfoszlányok, szalagok, hajfürtök. Azoknak a fiatal férfiaknak emlékei, akik a 48-as szabadságharc alatt a családunkból elestek. A szalonban pedig volt egy kávébarna, piros zsinóros honvéd-atilla. Már elfelejtettem, mit mondott anyám, nem tudom, talán a nagyapám, vagy valamelyik rokona viselte, aki Damjanich hadseregében szolgált. Meg volt perzselve az atilla széle, mindig nagy tisztelettel néztem az égett posztót, arra gondolva, miféle veszedelemben járhatott a barna kabát.

Ezek mind nagyon nemzeti emlékek voltak, de a háztájunk magyaros és makacsul protestáns jellegét mégis inkább nagyanyámmá fogadott Zsófi néném adta meg. Az öreg hölgy gyűlölte Pestet, a pesti szokásokat, a fejlődő város liberalizmusát, a kofákat, a cselédeket, a villamost. Betyár történeteket adott elő nekem, ezerszer elmesélte, hogy árasztotta el Magyarországot 49-ben Paskievics serege. Zsoltárokra tanított. És ebéd előtt, meg este az ágyamban imádkozni kellett. Rá is szoktatott erre olyan elmoshatatlanul, hogy ma is elmotyogom még magamban elalvás előtt a régi imát, pedig hol van már hajdani tiszta hitem és naivságom, amelyben imádkozni van kedve az embernek?!

Az anyám? Nehéz leírni, hogy lehelet se homályosítsa el emlékét. Most is látom szürke szemét, mosolyát, szomorúságát. A felejthetetlen mozdulatot, amint finom kezével jelt tett a könyv lapjai közé, ahogy félretette a könyvét, hogy megöleljen és összecsókoljon. Mindig olvasott. Rengeteg könyve volt. Toronyban állt a könyv az íróasztala körül, az ágya előtt. Egy időben sűrűn járt hozzánk Jászai Mari. Anyám Miriának szólította. Tisztán emlékszem zenei hangjára, amint egyszer korholta anyámat:

- Miért nem kötteted be a könyveidet, Margit? Miféle rendetlenség ez!

Anyám szelíden mosolygott:

- Nem szeretem, édes Miriám a díszesen bekötött könyveket. Nagyon vasárnapiasak.

Jászai Mari orrcimpája bőszen megfeszült. Mennydörgött és villámlott. Sírva fakadtam, azt hittem, komolyan bántani akarja anyámat. Erre mind a ketten nevetni kezdtek. Megcsókoltak. Miria nyugodtan szavalhatott és mennydöröghetett tovább. Kihallom a fejemben maradt mondatfoszlányokból, hogy színházról beszélt. A direktorát szidta, a rendezőt, a miniszteriális kotnyeleskedőket. Amint egy mai színésznő teszi. De ez persze más volt az ő heves vérmérsékletének és tragikai hanglejtésének áttételében. Tőle kaptam életem első pénzét. Egyszer, húsvétkor, amikor meglocsoltam, a rendes, csokoládéval töltött selyemtojáson kívül, sárga bőrből készült, kis bugyellárist nyomott a kezembe. Az erszényben egy fényes tízkoronás arany volt.

- Legyen ez vagyonod első alapja - mondta jóságosan.

Szokatlan dolog volt pénzt kapni. Föllázadt ellene a szemérmem, húzódtam. Erre olyan szikrázó szemmel és mennydörgő hangon támadt rám, hogy ijedten tettem zsebre a bugyellárist. Ki mert volna szembeszállani Miria nénivel? Ő maga is zúgó istennő volt, drámai arcával és a környezete is mód fölött patetikus. A szobájában egy egész érc-szobor állt. Egy lovon ülő magyar huszár életnagyságú alakja. A szobor talapzatát virágok és nemzetiszín szalagos koszorúk borították el.

Nem tudom, mennyi ideig tartott a barátság anyám és Jászai között, de egyszer csak kezdtem ritkábban látni Miria nénit. Aztán egészen elmaradt tőlünk. Nem hiszem, hogy összevesztek volna, bár sokszor nagyon indulatosak voltak végtelenül hosszú beszélgetéseik. Inkább úgy gondolom, hogy életük útja kanyarodott különböző irányba. Jászai a Nemzeti Színház híres tragikája volt, az anyám pedig az akkor külvárosnak számító Lipót-körúton, a Vígszínháznál kereste a kenyerét.

Istenem, milyen magányos volt a Vígszínház. Milyen szellősen állt az üres háztelkek között pompás palotája, mint egy korán kinyílt virág. A háta mögött egy grundon Dávid József kocsigyártó műhelye dolgozott. Ismertem ezt a famíliát, gyerekeik első barátaim voltak Pesten. Derék család, azt hiszem, abban az időben magyarizálódtak. Vagy csak az asszony volt német? Nem emlékszem már tisztán, de tény, hogy a Meggendorfer Blättert járatták, viszont már lelkesen érdeklődtek minden magyar ügy iránt. A családfő tüzes újságolvasó volt. Vacsoránál is olvasott. Hallgattam politizálgatását, hogy beszélnek üzletről és munkáról. Aztán vetni kezdték az ágyakat. Hazasomfordáltam. Még csak hét óra volt. Otthon kikaptam nagymamától: hol kalandozom, minek tolakodom idegen emberek közé?... Harminc éve nem láttam őket. De fogadni mernék, hogy boldogultak. Olyan szerények, dolgosak, okosak voltak, mint a hangya.

Hanem ez túlságosan személyes ügy. Ennél biztosan jobban érdekli a szíves olvasót minden olyan dolog, amely a Vígszínházra vonatkozik. Bimbókorára annak az új vállalkozásnak, amely friss iskolát csinált a magyar főváros művészi életében.

Sokszor elkísértem anyámat a színházhoz. Próba volt. Bevittek a sötét nézőtérre. Leültem valahol, hátul, a meggyszín homályban. Figyeltem arra a zűrzavarra, amely a színpadon folyt. Így tanultam meg lassan, mi az a színház? Mi az próbálni, mit jelentenek a kulisszák, drótok, csengők, világítási apparátusok? Mit kell csinálni a színésznek, mi a rendező szerepe? Hallottam néha Ditrói Móricot üvölteni. Más veszekedéseket is végigéltem. Valóságos tigrisketrec a színház. Eleinte a szívem szorult össze, amikor a színpadon fölcsattantak a vihar hangjai. Aztán csak mosolyogtam magamban. Már tudtam, hogy mennyire nem komoly az ilyen színházi háború. Ritkán van magja, inkább csak füstje, lángja, amely kisül a megfeszült munka elektromos izgalmaiban.

Tízéves voltam, és már voltak kedvenceim a színészek között, már hibákat vettem észre. Technikai hibákat, tévedéseket. Egyszer megfigyeltem, hogy Tapolczai Dezső rossz oldalról jön be a színpadra. Észre is vették, figyelmeztették: »Tapikám, nem jobbról jössz be - balról!« Nagyon büszke voltam, szakértőnek éreztem magamat.

Az Ocskai brigadéros próbáinak vége valami iskolai szünetbe esett. Ott ültem sokszor a sötét nézőtér utolsó támlásszékén, elbújva egy aranyos oszlop mögé. Emlékszem rá, hogy a színészek közül jóformán senki nem bízott a darabban. Az a kor a francia bohózatok divatja volt. De én gyermek voltam és a közönség is az. Gyermeki ösztönömmel megéreztem, hogy a szárnyaló szövegnek és a színes képeknek okvetlenül hatni muszáj. Színes képeknek? Milyen színházi lelkem volt, hogy színes képeket láttam magam előtt, már a munka derekán, amikor Fenyvesi Emil még szürke zakóban, borotválatlanul járt-kelt a színpadon, Csillag Teréz pedig mosóblúzban, sállal a nyakán mondta híres szerelmi jelenetét, Pyber vikárius házának ablakában. És a szerenádra következő, lévai képben kuruc vitézek helyett civil ruhás, gyűrött statiszták sereglettek össze a harsogó trombitaszóra, amikor Ocskai elindul brigádjával, hogy a fejedelem előtt keressen igazságot magának, amiért Ozoróczy talpasai lefogták palóc szolgáját.

Kis színlapfoszlány. Ozoróczyt, a fejedelem hopmesterét, Kazaliczky Antal játszotta. Nem is szerethettem. Álnok figurát játszott, bíborköpenyegében a rongyos kurucok között. Annál inkább megragadott Szerémy Zoltán palóca. A konok, kis paraszt, akinek tréfálni és hencegni van kedve akkor is, amikor a hóhér körme közül vezetik föl a fejedelem előszobájába. Soha sem fogom elfelejteni darócnadrágját, összeláncolt kezét, dacos vállrándítását, amikor a szemébe néz vallatóinak!

Igazán, első nagy színházi élményem az Ocskai volt. Megragadott a hangulata, a pátosza. Ami benne történik, pompásan beleillett nagyanyám protestáns-magyar nevelési szellemébe. A vasasok, a németek. Jól gyűlölhettem a labancokat. Nagyon vele mehettem a zengő sorokkal... »A dombok felől megszólaltak a harcra hívó kürtök és én éreztem, hogy ez a pillanat, a csatadöntés pillanata részegítőbb minden asszonyszerelemnél!...« Azon kaptam magam rajta, hogy iskolába menet hangosan mondom ezt a passzust. A fülem kigyúlt a szégyentől; - mit akarok én, taknyos, kisfiú a harcra hívó kürtöktől? A leckémre akartam gondolni és nem bírtam. Muszáj volt tovább súgni magamban a darabot, ahogy következik:

Tisza Ilona: Pedig mondják, kegyelmed sokat szeretett.

Ocskai: Egyet sem szerettem. Olykor egy forró fuvallat úgy sodorta őket elém, mint tavaszi szél a hársfa virágát. Átléptem rajtuk. Csak téged szerettelek. Amikor még mosolyogni tudtál!...

Hát kérem, ilyen impressziók hatásai alatt lehettem én jó diák, elfoglalhatott az iskola? - Felmentem magam, amiért nem voltam kitűnő tanuló. Felnőtteknek való, túl hatalmas szellem, birkózott bennem az iskola kicsiny érdekeivel.

Nem tudom már pontosan megállapítani, de azt hiszem jóval az Ocskai után esett, hogy első erős benyomásomat kaptam az asszonyi szépségről.

Bocsánatot kérek magamban a művésznő édes emlékétől, de mégis úgy van, hogy az izgató asszonyi báj mintáját Varsányi Irénről formálta meg nyílófélben lévő képzeletem. A Balatoni regét adták, amelyben Varsányi a tó pajkos tündérét, Siót játszotta. Már nem tudom, hogy kerültem este az öltözőjébe? Valószínűleg az anyám vitt be, akinek dolga lehetett nála. Varsányi ott ült tükre előtt, a villanykörték erős fényében. Már a szerepéhez volt öltözve, Sió bolondos kosztümjébe. Az arca kifestve, az ajka karmin, a szeme kékkel és tussal megcsinálva. Mintha szénnel rajzolták volna, könnyedén fogta körül a homlokát fekete haja. A gallérja nyitva, láttam finom, kerek nyakát. Olyan sovány volt, mint egy fiú. Az arcán pajkos mosoly és szűzi komolyság, mintha egy jókedvű suhanc és lisieuxi kis Teréz portréjából állították volna össze a vonásait. Nem tudtam levenni róla a szememet. Megbabonázott a hangja, mosolygása, fiatal szemének fekete csillogása. Észrevettem, hogy hátul a nyakán, a haja alatt, milyen sötétlő, bársony pehely van. Az ilyesmi ízlés dolga. Soha nem szerettem a szopránjellegű szépséget, a nagyarcú, szőke nőket. Az ilyesmi kellett nekem, az ilyen jácint-szerű, kicsi, fekete. Azt hiszem, ha nem lett volna olyan rendkívüli művésznő, akkor is százszorosan megértettem volna az összes drámai komplikációkat, amelyek finom asszonyisága körül támadtak a későbben látott színdarabokban.

Pedig meglehetősen ártatlan voltam. Jóformán nem is volt tiszta fogalmam a nemek közötti különbségről. Például - jóval korábban - a próbák alatti sötét nézőtéren, láttam valamit Hegedűs Gyula és Berzétey Ilona fejlődő flörtjéből. Nem értettem a dolgot. Megkérdeztem anyámat:

- Mama kérem, miért bosszantja mindig Hegedűs bácsi ezt a nénit?

Anyám mosolygott:

- Azért fiam, mert szereti.

Ezt sem értettem. Miért bosszantja, ha szereti? És mi az, hogy szereti? Mit szeret rajta? Mit akar tőle? Egyáltalán, mit lehet egy nénivel csinálni? - Ez még jóval a Sió tapasztalata előtt volt, nem foghattam fel a későbbi Hegedűs Gyuláné karcsú szépségét, finom arcát, amelyet beragyogott spanyol szemének fekete sugara.

A színháznak sok igazgatója volt, ezt tudtam. Anyám íróasztalán ott volt a két szakállas főnöknek, Keglevich István grófnak és Szécsi Ferencnek dedikált arcképe. Ebből az egyszerű tényből arra következtettem, hogy ők szövetségeseink, barátaink. Nézegettem a két fotográfiát, iparkodtam őket szeretni. Viszont az a körülmény, hogy a harmadik igazgatónak, Faludi Gábornak nincs semmiféle fotográfiája nálunk, azt a meggyőződést érlelte bennem, hogy ő ellenségünk. Tőle féltem. Minden ok nélkül, adat nélkül, megfoghatatlan párája ez a gyermeki képzelődésnek. Ditrói Móricot nem számítottam az ilyen igazgatók közé. Éreztem abból, amit róla hallottam, hogy ő más. Ő nem a pénz embere. Valahogy közelebb van hozzánk. Neki is úgy van kenyere, ahogy nekünk.

Egy szikrázóan napos, téli délelőtt sétálni mentünk anyámmal. Éppen a Vígszínház előtt, a Pannónia-utcából fordult ki, és szembe jött velünk egy friss öreg úr. Prémes, vitézkötéses télikabátja volt. Gazdag embernek nézett ki, a cipője ragyogott. Pofaszakálla volt, mint Ferenc Józsefnek, az arcát pirosra, lilára csípte a téli hideg. Amikor közel ért hozzánk, tarka színekben ragyogó arcán mosoly virított ki. Levette a kalapját. És harsányan, valami nagyon kedves, túladunai tájszólással kiáltotta felénk, hogy szinte kottázni lehetett volna a köszönését:

- Jó napot, asszonyom! Jó napot, Hunyady Margit!

- Ki volt ez? - kérdeztem kíváncsian.

- Faludi Gábor! - felelte komolyan anyám.

Megkönnyebbültem. Azelőtt mindig szorította valami a torkom, ha emlegetni hallottam a nevét. Most szemtől-szembe láttam. Megtetszett jó kedve, lila-piros arca, szakálla, harsány hangja, ahogy köszöntött bennünket:

- Hiszen ez nagyon kedves bácsi! - jegyeztem meg örvendező meglepetéssel.

Anyám mosolyogva egyezett belé a megfigyelésembe:

- Bizony nagyon kedves, lelkes ember. És azt hiszem derék ember is.

Nem nagyon értettem még az olyan árnyalatokat, hogy »lelkes ember és azt hiszem, derék ember is...« de egyre jobban Faludi Gábor pártjára álltam. Utánanéztem a tünő, bundás, tömzsi alaknak. Kíváncsiskodtam:

- És úgy-e iszonyú gazdag ember?!

Anyám komolyan mondta:

- Ez attól függ, hogy megy a színház?!

Ott álltunk, éppen a Vígszínház előtt. Tél volt. A tiszta hó fehér hermelinje ékesítette a tetőket és a párkányokat, amitől még dúsabbá, impozánsabbá vált az épület. Néztem a domború kocsifeljárót, a büszke homlokzatot, a hármas ajtó felett az üvegtetőt. Ez a »hogy megy a színház!« megint olyan dolog volt, amely nem egészen világos előttem. Mi az, hogy »megy«? Miféle baj fenyegetheti ezt a remek palotát, amely belül csupa arany és piros. A páholyok gyöngysorát láttam, a rengeteg, meggyszínű bársonyfotöjt, a plafonon a csillár kristály káprázatát. Nem értettem anyámat - hogy lehet ez a hely olyan, amely esetleg »nem megy«?

Bocsánatot kérek az olvasótól, hogy nem tartok pontos kronológiai sorrendet. Most megint visszaszököm oda, hogy az elemi iskola első két osztályát otthon végeztem el, mint magántanuló; kisasszonyomat, aki tanított, Angyal Malvinnak hívták. Csakugyan angyal volt. Úgy világít felém az emléke a múltból, mint egy pici, reszkető, de tiszta szentjánosbogár-pontocska. Aztán a Szemere-utcai elemi iskolába írattak be. Ott kezdtem megtanulni, mi az élet? Az igazgató-tanítót Richternek hívták. Fázós, mérges, beteges, de mégis humorra hajló ember volt. Akárhogy be volt fűtve a tanterem, női gyapjúkendő volt a vállán, úgy sétált a padok között. Pálca volt a kezében. Leskelődött kis, vércse szemével és ha valamelyik gyereket rendetlenségen érte, vijjogva csapott le a nádpálcával. Az elemi után a Markó-utcai gimnáziumba kerültem. Az osztályfőnököm Némethy Géza volt. Vörös, kis ember, ideges tikkel az arcán. Amennyiben észrevett engem, bizonyára csak annyit látott rajtam, hogy hanyag kölyök vagyok. De én éreztem benne a tehetséges, rendkívül művelt embert, talán a tudóst, akinek a számára kissé naiv feladat, hogy első gimnázistákat oktasson latin grammatikára. Mindenesetre unt bennünket, amiért bevallom, hogy tiszteltem. Tanultam is tőle egyet-mást, persze nem olyasmit, ami szigorúan a tananyagra vonatkozott, hanem mást, későbbi dolgokat, amiknek értelme elejtett szavaiból kicsengett.

Amikor negyedkettőre hazaértem az iskolából, rendesen ebédvendéget találtam asztalunknál. Rokonokat. Színészeket, színésznőket. Nagyon sűrűn ebédelhetett nálunk Zilahy-Kis Béla, író és esztétikus. »Junius« álnéven a Budapesti Hírlap munkatársa. Aztán gyakori vendég volt Földesy Sándor, a Vígszínház első titkára, akit nyitott inggallérjai és mértéktelenül vastag, kálvinista nyaka miatt, saját